RÓKÁZOM

   3 óra 30. Éktelen kolompolással ébreszt a telefon, én bíztam meg vele az este, egy szót se szólhatok. Pillanatig még az álom és ébrenlét közti vákuumban, előkerülnek a tegnap hajnali élmények képei a kobakom kertmozijának vásznán, nézzük, hol az a kávé! Fél 5 előtt már taposom is az aszfaltot, csak lassan, a fedett égbolt rásegít az éjszakára, marasztalja a sötétség seregeit. Kilopakodom a lucernás szélére, mindenre felkészülten, ám a tegnapi szarvasrudli ma máshol jár. Herr Zeiss se talál senkit, így jártunk. Állok egy darabig, de annyi a szúnyog, muszáj rágyújtanom, a füst pár percre távol tartja őket. Egyik kezemmel a pofámat vakarom, másikkal a pofámat vakaró kezemet. És ha lenne három kezem, a harmadikkal a pofámat vakaró kezemet vakaró kezemet vakarnám. 
  A lucernás túlsó sarkán csak találok egy kis bakot, legel, én filmezem, megvárom, míg bevált az akácosba. Még az 5 órai harangszó előtt megszólal egy vadgerle, más madárhang alig hallatszik a júliusi hajnalokon. Felsétálok a töltésre, irány a rókák, ma biztos kint érem őket. A kaszált töltésoldal, a töltés alatti mezsgyék jó rálátást biztosítanak, sűrűn megállok, távcsövezek, ám sehol senki, csak az ébredező tollas népség cikázik föl s alá. Távol, az erdőben bak riaszt. Finom pára üli a töltést, az ártéri erdő közt kanyargó folyó leheli, a párában felerősödik a kaszált fű illata. Lassan a szokott találkozási ponthoz érek, Herr Zeiss keresi is a rókákat, hiába.

   Lassan kiérek az erdősarokra, ránézek a töltés mentett oldali rézsűjére, messze, de ott van a koma. Mivel a tegnapi, cserkelő módszer nem hozott eredményt, ma más taktikát választok, letelepszem a töltés oldalába, összecsukom az állványt, így, kisebb felületet láttatva próbálom a ravaszt bevárni. Gyere, koma, gyere! Jön is szépen, jól csinálod! De nézd már a vöröst, hát nem beugrik az erdősarokra, takarásba! Ilyen nincs! Várok, semmi mozgás, előrébb óvatoskodom. Ott a ravasz, a tarló túlsó szélén. Letérdelek a töltésen, hátha a reggeli levadászásába belefeledkező róka rám jön. Az nem, ellenben egy másik tűnik fel a töltés ártéri oldalában. Forog is "N", sikerül a jellegzetes egerésző ugrást is rögzíteni. Üröm az örömben, hogy közben az objektív lencséje bepárásodik.

   Átballag a töltésen, ő is átvág a tarlón, testvére nyomán eltűnik a bokrok közt. Várok, hátha újra feltűnnek, az ártéren sejtem a kotorékot, de a szúnyogok percnyi nyugtot sem hagynak, sétálok tovább. 

   Lassan a nap is előbukkan, a távoli erdő fáit világítja, majd szinte egyik pillanatról a másikra ömlik szét a tájon, elképesztő színeket produkál. Az első fények negyed órája, a létezés igazi mágiája, a szépség és harmónia hivalkodó, mégis magától értetődő előadása, szinte megáll az idő. Néma áhítattal veszi tudomásul mindenki, új nap kezdődik, kihívásokkal, tragédiákkal, szorgos munkával, ám a nyitány fenséges szépsége ajándék minden élőnek.

   Csapzott tollú gébics csetteg rám, szárítkozik egy tölgy ágán. Harmatban fürdenek a nyári virágok. 

    Lassú ritmust diktál a reggel, nyúl fut előlem, tessék-lássék igyekezettel, seregélyek röppennek jöttömre az út menti fákra, gébicsek sertepertélnek a vadrózsák közt, ölyv lebeg az égre függesztve. Talán-ha mégoly kis mértékben is, hisz hiányom nem jegyzi senki- én is idetartozom.