Bár ötkor ébredek, leshetem még az éjszaka sötét levesét,óraállítás okán késik így a virradat. Míg várok, Tom Wolfe nagyregényébe kezdek, a Talpig férfiba. Valóban vaskos iromány, szenzációs borítóképpel. Szeretek Amerikáról olvasni, oda vágyom, most azt mondom, néhány hét erejéig, kíváncsi lennék, egyezik-e a bennem élő kép a valósággal. Hősein fürjvadászatra indulnak, persze, nem lenne Amerika, ha a háttérben nem biznisz lapulna. Puskát még nem emelnek, magukra is hagyom őket, látni már az ég előtt a fák sziluettjét, gyere "N", miénk a világ, nézzünk szét. Jellegzetes hangok kíséretében viaskodik az éj és a reggel, őzbakok riasztanak, fácánkokasok kiabálnak, alájuk fütyül néhány tollas dalnok. Inkább csak tudom, mintsem látom az egyre teret hódító zöldet, kevés még a fény, csak a kökénybokrok világítanak fehérbe öltözötten. A lucernatábla meglepetésemre üres, egész a töltésig bandukolok, mire egy őz elém kerül. Akkorát böffent, összecsendülnek tőle a kökényvirágok. Az ártéri kaszáló szintén magányosan fürdik a harmatban, odébb a mentett oldali vetés is csak ásít nagyot egyedül. Mi a fene van, a vadak nem állítottak órát? Varjú károg-érdekes, a hollók az utóbbi időben eltűntek, se látni, se hallani nem lehet őket-, fakopáncs dobol hangosan, rá egy öblös hangú bak felel az ártér zöldülő sűrűjéből.
A töltésen ballagok, a nap felkapaszkodik a fák fölé, egykettőre kisuvikszolja a leheletnyi párától pókhálós eget. Mint a túlcsorduló jóság ömlik szét a fény, ezt kihasználva próbálok megörökíteni egy virágba borult vadalmát, de nézzoda!; mellette két őzbak! "N" már rögzíti is az eseményeket, két bakom félig komolyan, félig bohóckodva méregeti, kerülgeti egymást, mellső lábukkal kaparják a port, pillanatra össze is ugranak; erőfitogtatás ez, reggeli őzbak-balett!
Az egyik bak már lefent, kész agancsot visel, társa még barkában, nem vitás, ki az öregebb, ki a legényebb a gáton. A fiatalabb szemtelenkedik, ám mégis jól láthatóan respektálja a kort, a tapasztalatot, az erőbeli fölényt. Le is lép, öreg harcos pedig szinte rám jön, fotózom is hevesen. Gyönyörű, fennséges állat!
Miután lelép a porondról, én is folytatom, persze, előtte illően megköszönve a nem mindennapi élményt/ha tehetném, azonnal megnézném a videókat, képeket, hogyan is sikerültek, ilyen az ember/. Elsétálok a következő, töltésről levezető útig, távolabb egy vetésen 3 őz legel, velem van öreg Zeiss távcsövem, ő segít lesni, "N"-nek bizony messze vannak. Az őzek közt fácánok csipegetnek, remek képeket lehetne készíteni közelebbről-ilyen is az ember, telhetetlen, többet akaró vágya nyughatatlanul űzné. De tudom, mire a közelükbe cserkelnék, lelépnének, hagyom őket nyugton, inkább én is megreggelizem.
Egyre feljebb kúszik a nap, árnyékokat nyújtóztat a színesre festett világba. Egy kis földúton, vetések közt kiballagok a műútra.
Mezei veréb csapat szedeget a földön, a fű közt már láthatatlanul, jöttömre felröppennek, mint valami kis gengszterek pöffeszkednek a még csupasz akácágakon. Nagy legények vagytok, bezzeg, ha erre jönne egy karvaly, bújnátok ám a bokrok sűrűjébe!
A műúton elsétálok a közeli erdőig, az árokparton jókora hangyaboly, lakói már szorgoskodnak a tavaszi nagytakarításban.
Az első nyiladékon besétálok az erdőbe, a cserfák még csak épphogy bontják rügyeiket, alattuk azonban zengő zölden ver sátrat a tavasz.
Szépen, ajándékot osztva búcsúzott a március, hogy átadja helyét szeszélyes nővérének, az áprilisnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése