2013. április 30., kedd

RÖVIDPECA

Alig múlt reggel hat, már a Rába töltésén kerekezek. Hogy én ezt mennyire nemszeretem! :) Őzek ugranak át előttem alig karnyújtásnyira, fácán repül fel a töltés széléről, kakukkszó hallik többfelől...borzalom! Pára bukik át a töltésen, rémes a hangulata! :)
Na jó, csak hülyéskedek! Varázslatos ám a reggel, madárdalos, ködfátyolos, ezerszavú, buján zöld, szerelemillatú! Gyors bringarejtés után lassú sétával kezdek, kényelmes gyalogút vezet a folyó mellett. Még mindig magas a vízállás, alig kúszott mínusz tartományba, a kövezés még nem támadható, majd alatta a homokpad..! A nap bágyadt fénnyel köszönt, felhők mögül kukucskál elő. A pára még altatja a szúnyogokat, gyorsan valami témát keresek a fotózáshoz, mielőtt letámadnának.



Összeütöm a pecát, rövid horgászat lesz, most debütál az új szerzeményem, egy kis, 1.80-as Shimano botocska. Finom műszer, kézre áll, mint cowboynak a kupleráj ajtajának kilincse. Elérem a kövezés alatti homokpadot, beváltok a fák közé. A 2. ukrán szúnyogfront előretolt támadó egységei a nyakamba ugranak, én meg a hátizsákomba, szúnyogriasztóért. Bár ide kevés lesz, hatékonyabb lenne a napalm, vagy a lángszóró. Keleti mentalitású szúnyogok rohamoznak, kamikaze módra rontanak a képembe, marják a fülem, kezem, homlokom, ahol érnek, harapnak. Adok nekik a palackozott matériából, méltatlankodva fújnak visszavonulót. Az első alkalmas helyen végre dobhatok, a kis Kenart wobbler riszálva jön vissza hozzám, aztán másodszarra, harmadszorra, sokadszorra is. Nem ez a dolgod, haver, nem lubickolni jöttünk, véráldozatot vállalva, fogj nekem egy halat! Ááá, nem hallgat rám, le is cserélem egy karcsú Salmo Minnow-ra, de ő is szüzen tér vissza hozzám. Pedig a hal a vízben vagyon! Lejjebb megyek, a homokpad fiatal fűzfáit szépen egy irányba fésülte az áradás, közéjük illesztve néhány jókora kidőlt fát, persze úgy, se alattuk, se fölöttük nem jutok át úriemberhez méltó eleganciával. Azért csak leküzdöm magam a homokpad frekventált részére, előttem nagyot fordulva hömpölyög a folyó, nem egyszerű megpecálni, de ott ám a hal! Hogy hol? Hát, a vízben, öregem. Csuklós lengyel wobit cserélek rángatós japán csodára, majd mélyebben is körülnézek a Salmo Hornettel, ám hallgat a víz. Ép azon filózok, még sneci sem mozdul, amikor kipördül egy a víz fölé. Újabb lendületet kap az addigra dobálássá szelídült horgászatom, kapás azonban továbbra sem jelentkezik. A szúnyogok viszont újra aktivizálódnak, egy spániel méretű vérszívót ütök agyon. Ha ez elkap, simán kiszív belőlem vagy fél liter vért!
Lejjebb megyek, simán halat rejtő a víz, itt mindig fogtam, kivéve, mikor nem. Most kivéve van! Hallgat a folyó, hol vannak a víz fölé ugráló márnák, paducok? Nagy reményeim kis reménnyé olvadnak, a homokpad nem ad halat, pedig itt korán szoktak jelentkezni, jó kis tavaszi partszakasz, és késő ősszel, tél elején is adja a halat. Legutóbb is szép kettes balinnal örvendeztetett meg, nagy duzzogva újra megküzdenék vele. Merthogy visszaengedtem, így adva lehetőséget egy újabb találkozásra! Hiába próbálom meggyőzni a folyót, mennyire jó gyerek vagyok, makacsul hallgat. A homokpad alja az áradás nyomán még dágványos, bokáig süllyedek a sárba, inkább kimegyek a folyó mellett kanyargó ösvényre.
A 2.ukrán szúnyogfront teljes harci készültségben, döngve rontanak rám, elő az irtópalackkal. Annyit sikerül elérnem, hogy auraként vesz körül egy millió egyedből álló szúnyogfelhő, így sétálok. Mennyei!! Próbálnám megérteni a szúnyoglét szükségszerűségét, de nem egyszerű feladat, ott is vakaródzom, ahová amúgy el sem érek. Irigylem Síva istent, ha ő pecázni megy, és történetesen marják a szúnyogok, legalább tucatnyi kézzel csapkodhat, vakaródzhat.
Újra megkeresem a folyót, az aljnövényzettől még járható lenne az ártér, alig ér boka fölé a csalán, ám a rengeteg hordalékfa, amit az áradások hoztak, isten tudja honnan, kambodzsai kalandtúrává varázsolják a folyóparti barangolást.




Véremet áldozom egy-egy fotóért, nevükhöz híven gyötörnek a gyötrő szúnyogok. Tökéletes reggelizőhelyre bukkanok, már ég is a tüzem, nyársalom is a szalonnából, kolbászból, hagymából álló földi finomságokat. Jóllakom, üldögélnék még, de az elhamvadt tűz nyomán újra támad a vérszívó sokadalom. Újabb homokpadra bukkanok, a víz fölé boruló fűzfák eszményi domolykótanyává teszik. Pici Kenart, benned minden reményem-küldöm a wobblert a halak felé. És lőn, ha gyengén is, de meg van az első KAPÁS!! A következő már egész határozott odaütés, lejjebb meg sorozatos ütögetést kapok. Ám halaim nem akarnak szárazra kerülni, pedig tuti, hogy elterjedt már a híre a víz alatt is, jár erre egy bolondhorgász, aki minden halat visszaenged, nem kell tőle félni. Fölfelé dobott wobblerre veti magát egy apró domi, látom is, de csak nem akad meg. Sebaj, legalább kapás adatott, legközelebb már fogok is! A homokpad alja megint csak iszaptenger, majdnem ott maradok, bokáig süllyedve a sárba. Visszamegyek a kapások helyére, halaim azonban bizalmatlanok, nem bújnak elő újra. Akkor fotózzunk inkább, fehér virágszőnyeg mosolyog az akácok közt.





Az omladékos partfalban öreg akácok állnak, az egyik gyökerei közt jókora üreg tátong, lakja is valaki, bűzlik a környék, de nem kopogtatok be hozzá. Inkább menekülőre fogom, elviselhetetlen már a szúnyognépség, nem akar a nap sem kisütni, pedig az egyik legjobb szúnyogriasztó a napsütés lenne. Fejemet leszegve, egyáltalán nem andalogva, inkább erőltetett menetben gyalogolok vissza a kis erdei ösvényen, vérszívó-felhőben. Rágyújtok, hátha a cigifüst...annyit elérek, hogy a leszívott füsttel egyetemben szúnyogot is nyelek, mit mondjak, a sült szalonna finomabb. Kiérve a sűrűből enyhe szellő fogad, szúnyogjaim is elmaradnak, végre körülnézhetek kedvemre, andaloghatok. Tobzódva zöldell már az ártér, be akarják hozni a fák, bokrok a közel hónapos lemaradást. Ha megállsz, szinte hallani, ahogy nő a fű!!! Kakukkszó száll, poszáta mondja bokor rejtekében, mi nyomja szívét. Árad, zsong az élet, ünnepel! A szúnyogok meg bekaphatják! Feketerigók szállnak át előttem az út fölött, javában tart már az egésznapos fióka-etető műszak. Ha kérhetem, a szúnyogot vegyétek az étlap elejére, jó?!
Visszaérek a kiindulási pontra, bringám a helyén, nyeregben is vagyok. A töltésen persze még megállok, a napos oldalt virágszőnyeg lepi, leheveredem, mélyen magamba szíva a mezei virágok utánozhatatlan illatát. Virágzik már a mezei zsálya, nehéz, bódító illata "nem mondom meg milyen képeket hív elő belőlem!"



Amint hazaérek, kérek fater vörösborjából egy erősebb fröccsöt, pótolni kell a vérveszteséget!





2013. április 21., vasárnap

ELSŐPECA...

Napról-napra jobban viszket a tenyerem. Na, nem pofonosztás kényszere miatt! Áprilisban járunk, jócskán, 'oszt halat meg még nem láttam, csak virtuálisan! Lesem a Rábát jelesül rendesen, a legutóbbi alkalommal már úgy ítéltem: megpecálható. Két nap a kötelesség oltárán, de végül csak eljött a nekem rendelt időpont, kelő nappal egyetemben tekerem kerekem a folyó felé. Eléggé bágyadt fénnyel kel éltető csillagunk, még bele is tudok nézni, pedig már a horizont felett silbakol. A vágyból lett szándék a tarsolyban, csak a pontos cél nincs még kitűzve, már a töltés alatt járok, de még nem tudom, konkrétan merre is menjek. Majd improvizálok! Felérek a töltésre, gátőr barátom messziről int. Itt a jel, amire vártam, arra lesz az arra! Váltunk pár szót agancshullatásról, tavaszról, halakról, aztán ki-ki megy a dolgára. Mi???..a peca nem meló? Munka az, öregem, a javából!
A Rába még mindig dundi kissé, nem akar karcsúsodni, ránézésre barna vizet cipel, bár az áttetszősége már jónak tűnik, olyan 20 centire lelátni, pergetni éppen jó! Egy hónap alatt kétszer ölelte magához az árterét, ez látszik is, mindenütt felhalmozott hordalék, néhol szemmagasságban is, a partját szépen megrakta homokkal, olyan ez, mint a "bícs", csak pálmafák meg napernyős koktél helyett fűzfák közt lépdelek,és jóféle hazai szőlőlével oltom szomjamat. Rituálé ám a horgászat kezdete, szépen összeillesztem a botot, rá az orsó, zsinór befűz, kapocs felköt, turkálás a wobblerek közt, melyik legyen a kezdő darab. Semmi kapkodás, nincs nálam óra, mobil, itt nincs pénz, világi hívságok, itt nyugalom van, szépöcsém, meg harmónia! Elvileg halat fogni jöttem, de ne gondold ám, hogy elsődlegesen, ne gondold, hogy kizárólagosan. Jöttem ezen okból is, persze, de valahogy mégis fontosabb, lényegibb a kintlét öröme, a testet-lelket ringató béke, a vízparti lét nyugalma, a tavasz megtapintása. Kapásból megsimogatom a vizet, legeltetem a szemem a parti fák fakadó zöldjén, beállok a fehéren mosolygó kökénybokrok közé kicsit beszélgetni.




A kelő nap fénye nyomán sorra töltik ki a jelenléti ívet énekükkel a madarak, kakukkra felel gerle, barátposzáta, harkály dobol rigófüttyel karöltve.
Erős a sodrás az első helyen, karcsú wobblerrel keresem a halat, nem koptak el a téli tétlenségben a mozdulatok, pikkpakk ráhangolódom, mintha nem is lett volna kényszerszünet. Hallgat a víz, odébbállok, két bedőlt fa langó vizet fog, itt tavaly télen domolykókat találtam, hátha. Több fahalat is megúsztatok, karcsútól a duci piciig, ám a komák csendesek. A nap továbbra is bágyadt fénnyel vigyorog, nem túl nagy önbizalommal rendelkező felhőket oszlat szét, szikrázva-csillogva simogatja a folyót.


Lassan haladok, alkalmas helyen megállva, dobva néhányat, aztán leteszem a botot, a fotómasina kerül a kézbe, viaskodik bennem a horgász meg a fotós. Szinte porcukor-finomságú homokot rakott le a folyó az ártérre, mellé elképesztő mennyiségű hordalékot, gallyaktól az öles fákig. Szarvasok jártak előttem, őzek, pockok, kisebb emlősök, gémek, fácánok, nyomukat jól rögzíti a még nedves talaj. Aztán a hód jellegzetes, szinte betonkeményre tiport csapáját látom, ahogy a víztől esténként kiváltott egy-egy fához, hogy kérgétől, gallyaitól megszabadítsa.


Hiába, magas még a vízállás, kevés a nekem tetsző hely, bár akad azért, ahová nagyon belelátom a halat. Cserélgetem a wobikat, lassan, játszva vezetem őket, várva a jól ismert, ám megszokhatatlan kapást, az éles pendülést, az elakadásszerű ránehezedést, ütéseket, rágásokat, a húzásból kitérítő nekirohanást, bármit, csak hal legyen az oka! Ám a folyó egyre csak hallgat, hal nem mozdul, nem ugrik se márna, se paduc, pedig ilyenkor már szépen szoktak szaltózni. Hiába, idén megcsúszott a természet picit! Bennem persze nincs se türelmetlenség, sebúsebá!, a lényeg, hogy itt vagyok, itt lehetek! Olykor leülök, csak nézek látszólag, csak lesek, ám a füzek zöldje, a madárdal, a fény, az illatok, a folyó zúgása érzékszerveimen túl valahol mélyen bennem visszhangzik, sokszor megélt, ám soha meg nem unható érzéseket keltve bennem. Csak az érti, csak az értheti, kit a mozdony füstje megcsapott, akarom mondani kit a folyó szava megérintett!

Nincs nálam óra, időről tudni sem akarok, így gyomrom korgására hagyatkozom, majd csak szól, ha éhes. Szalonnasütés lesz, keresem is az alkalmas helyet, mert ugye, szalonnát sütni akárhol mégsem lehet. Hogy mitől alkalmas egy hely a szalonnasütésre, aztat nem tudom, de ha odaértem, megérzem. A vízpartra úgy illik a felvágott, mint henteslegényre a rohamsisak, itt egyszerűen magától értetődik a szabad tűzön sütögetés. Az alkalmas hellyel szemben nem támasztok konkrét kritériumokat, kiválasztja az saját magát menet közben, ahogy most is. Nem tudom miért /nem is kell!/, most ez lesz az! Kis gödröt vájok a homokba, bár most nem indokolja semmi a biztonsági óvintézkedést, de így szoktam meg. Ennek az eljárásnak van egy nagy előnye,a végén csak visszatakarom a parazsat a földdel, és nyugodtam mehetek tovább, nem fogom leégetni magam mögött a partot. Száraz ágat keresni sem kell, máris ropog a tüzem, amúgy indián módra:kis tüzet gyújtok, és közel ülök hozzá /a fehér ember nagy tüzet rak, és távol ül tőle, míg az indián kis tüzet rak, és közel ül hozzá/. Szalonnámat felkockázom, hagymát pucolok, csak olyan emberesen félbevágom, és már nyársalom is. Sütök. És nem cserélnék az ég adta világon senkivel!
Pirul az ebédem, egy kis poszáta nézi meg magának, egész közel merészkedik egy juharfa ágain ugrálva. Mi van, cimbora, kérsz egy katonát?
Mielőtt nyálam végképp elcsorogna, késznek ítélem az első nyársat, mit mondjak, a konyhaművészet Oscar-díjas remekét sikerült ismét összehozni. Ráduplázok, egyszer élünk! Jóllakottan szemlélem már a világot, elpöfögök utána egy cigarettát, isteni! Jó, tudom a cigit elhagyhatnám! A parazsat visszatakarom, nyomom se látszik. Mert illő módon még a cigicsikket is hazaviszem!
Korábban már sokszor szép halakat adó helyeket érintek, ám most hallgat a víz, egyetlen apróságot látok csupán, ahogy a beeső wobblertől megriadva kiugrik a vízből. Ez biztató jel, halat legalább láttam, legközelebb már lesz kapásom is, következő alkalommal pedig biztos, hogy halat markolok! Nem kell mindjárt, azonnal a közepébe ugrani semmi jónak, lassan, lélekderűvel éppoly gazdagon térhetsz haza, mint ha méternyi zsákmány nyomná a válladat.
Szemlélődöm, merengek, szívom magamba a tavaszt, a színesedő, buján zöldellő, sokat ígérő vízpart teljesen elzsongít, nem is akarok én már halat fogni, tökéletes ez így is! Leülök egy kidőlt fára, a nap felé fordulok, lehunyom a szemem. Csak a folyó csobog, egy poszáta mondja a magáét nekihevülve. Egyedül vagyok, ám nem vagyok magányos! Folyton visszatérek, mert visszahív, mert visszavár, visszaölel magába a folyó, a hely, ahol emberré lettem! Jóban vagyunk, jóban vagyok magammal, jóban vagyok a világgal, mert van mihez mérnem, van mihez viszonyítanom, tudom, mi az, ami nem számít, nem számottevő, felesleges, értéket mérek, megmérettetem, tanulok, okulok, minden alkalommal viszek haza magammal magamból egy újabb darabot!