Rózsaszín horizonttal vigyorgott a reggel, ebből fotózás lesz; gondoltam, kitekintve az ablakon. Kicsit még várok, jóanyám bundáskenyeret süt reggelire, itt nem hagyom parlagon. Mire a bundáskenyér átlényegült belém, a nap elé megint csak odatolakodtak azok a fránya-szürke téli felhők. Én meg bazi öreg vagyok, nem megyek én sehá' se ebben a kutya hidegben. Ebéd utánra azonban már kellőképpen viszketett a lábam, menjünk, napsütés ide, hideg oda.
Rövid séta a flaszteren, majd befordulok az első nyiladékra. Egy egerészölyv röppen fel a kökénybokrok alól. Itt lesz valami. Fácántollak hevernek szanaszét a bokrok alatt, egy tyúkot sikerült levágnia az ölyvnek. Csinálok pár képet, de fények nélkül bajos. Nagyon bajos.
Továbbsétálok. A hóban mindenütt vadnyomok, több disznócsapát is keresztezek, ahogy kiváltottak az erdőből a vetésre. Este. Kiállhatna elém most egy, úgy 20 méterre, 20 percig. Bírnám a stresszt! De most nem látok semmit, csend vesz körül, meg fehérség. Csak én zavarkolódok, ropog a hó a lépteim alatt. Néhány napja engedett picit a fagy, a megolvadt, majd újra fagyott hó páncéllá keményedett a felszínen, néhány helyen a súlyom is megtartja. Nem egyszerű így menni, hol a hó tetején, hol meg belesüppedve, botladozom, mint bálnavadász a hosszú tengeri út után a kikötőben. Azért csak elérem a Rába töltését, amin meglepetésképp eltolták a havat. Nem hinném, hogy a vízügy, inkább a vadászok próbálnak járható utat csinálni a magaslesekhez.
Egy hete, hogy erre jártam, nyomaim még őrzi a hó, saját csapámon megyek le a Rábához. Kásás jeget cipel, picit áradt is, nem valami szép látvány így. Köszönök, meg lövök pár képet.
Őzcsapák a hóban, odébb egy fiatal szarvasé. Toalettre jött a folyóhoz, ahogy nézem. Jókora zöld juhar áll a parton, ágairól csüng még ezernyi szárnyas termése. Nagy hévvel fotózom, manuálisra állítva a gépet, ha már ennyi funkció van rajta, használjuk ezt is. Ha jól tudom, ez a juharfaj jövevény nálunk, patakok, folyók partján terjeszkedik, erdőgazdák nem nagy örömére. Én mégis becsülöm és tisztelem életrevalóságát, szívósságát. Ahol egy ága valami okból földet ér, legyökerezik, idővel új fát nevel. Nem túl dekoratív fa, nem is nő nagyra, inkább csak tekeredik, bújik a nagyok közt. Nem is vetekedhet a parton az öreg füzekkel, bölcsen körbenéző hatalmas fehér nyárakkal. De így, termését őrizve üde színfoltja tud lenni a téli folyópartnak. A hód nem szereti, fája kemény, fognyüvő. Erdészeti haszna se sok, de mindennek kell, hogy haszna legyen? Mindent így kell mérnünk? Emberi szemmel, súlyra, hosszra, tömegre, pénzre? Nem, dehogy! Mindent nem lehet, és nem is kell megenni, ha mégoly éhesek is vagyunk mi, emberek!
Visszasétálok a töltésre. Közben emlékeket idézek, szinte látom az ártéri legelőt tavaszi virágpompában, nyári derékig érő fűben, hajnali harmatban. Hányszor végigmentem már itt! És még hányszor fogok. Ne kérdezd, miért, egyszerű a válasz. Szeretem!
A vetésre, ahol idefelé jöttem, őzek váltottak ki. Milyen nagynak tűnnek ebben a fehérségben. Messze vannak, a szelem jó, mégis észrevesznek. Fotóhoz nagy a távolság, csak rövid videót készítek róluk, ahogy az erdőszélig iramodnak. Sajnálom, nem akartam őket megzavarni, de elkerülhetetlen volt. Sorry!!
Egy másik nyiladékon szándékozom a műútra jutni, és mekkora szerencsém van, őzeim is erre vették az irányt, kint vannak a nyiladékon. Most már tűrhető a távolság, fotózom is őket. Csak azok a fránya fények. Jobban mondva a hiányuk, de tán így is lesz egy-két jó kép. Barkás agancsú fiatal bak (az őz télen növeszti agancsát), meg egy suta a tavalyi gidájával. Észrevesznek, ahogy közelebb lopakodnék, ellépnek.
Kisétálok a műútra, és míg hazafelé baktatok, megbeszélem az égiekkel, holnapra süssön ki a nap. Belegyeznek, csupán azt kérik, békaügetésben menjek haza, és két percenként köpjek hármat kelet felé. Cserébe. Izomlázam lesz holnapra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése